Egy felülírt erotikus regény

Ötven éves elmúlt a költő, újságíró, amikor immár íróvá is rangosodott, megjelent első regénye. A Puli Kiadó az ő könyvével debütált, olyannyira megtetszett nekik Adonyi Sztancs János Nászetetés (avagy csók után herpesz) című erotikus „dolgozata”, hogy ezt szánták vállalatuk első, bemutatkozó kiadványuknak. (A nyíradonyi származású tollforgatónak az örök emlékezetű költő, Ratkó József javasolta, hogy vegye fel az Adonyi előnevet.)   

Petri György már-már strindbergi nőgyűlöletet tulajdonított Sztancsnak – erotikus versei ismeretében –, mi tudjuk, hogy nem kell őt szó szerint venni, érdemes inkább kutakodni a sorok mögött, meg aztán itt van a jó öreg axióma is: nem eszik olyan forrón a kását. Sőt azt gondoljuk: Adonyi nagy nőbolond, passzionátus imádója a szebbik nemnek (a női nemnél a női igent szereti jobban), nem a nők ellen haragszik, hanem a nőkért – sokszor a férfiakra.

A Nászetetés egy verseskönyv (Kőmagos hógolyó, 1989), egy kötetnyi erotikus vers (Száz herefullánk, 1992), két gyermekverskönyv (Meseautó, 1996, Világjáró meseautó, 2002) és kétkötetnyi interjú (Arisztokraták ma I.-II.) után született. Az író olyan regénnyel szeretett volna előrukkolni, amelyet biztosan elolvasnak az emberek. Úgy gondolta, egy erotikus történet (s ebben sok kisebb szexsztori) érdemes lehet a mai túlajzott olvasó figyelmére. Az írásbeliség kialakulásától szerte a földkerekségen rengeteget írtak a szerelemről, s persze az erotikáról is, nem könnyű új hangot, tartalmat, újfajta viszonyulást találni-nyújtani ezen a téren. Valamikor „az írástudók szégyelltek az olvasót maszturbálásra késztető sorokat a papírra vetni”, írja Adonyi, aki bezzeg olyan olvasnivalót ad a kezünkbe, hogy élvezete közben ajánlatos közelünkben tartani valakit az ellenkező nemből; segítsen eloltani az esetleg szikrát kapott gerjedelmet.

A kötet narrátora egyben a főszereplő is, s már csak azt volna jó tudni, hogy a narrátor-főszereplő mennyire azonos a regény írójával, aki – mellesleg – hisz az egyes szám első személyű dikció erejében, közvetlenségében, hatásosságában. „Nászetetésnek nevezzük, amikor a hím állat ajándékot – főként élelmet – visz a nősténynek, hogy könnyebben rábírja a párosodásra. Nászetetés az is, amikor a hódító férfi szellemi csemegével nyűgözi le a kiválasztott nőt” – olvassuk a cím magyarázatát. A főszereplőnek még neve sincs, az író annyira belefeledkezett a jóízű mesélésbe, belerejtekezett nászetető önmagába. Akit etetni akar, egy izgalmas, művelt, magyar-francia nő, évei számát tekintve megfelel a mai balzac-i női kornak (35 éves), természetesen gyönyörű, izgalmas teste-lelke, szalonnyi értelmiségi férfi hódolatát élvezi. Kinek-kinek meg kell küzdenie a figyelméért. Hősünk érdekes, izgató erotikus elbeszélésekkel próbálja a kiszemelt „nőstény” érdeklődését felkelteni. A nász végül nem teljesedik be, s a végkifejlet nagymértékben felülírja az egész történetet, más aspektust adva neki. Zsanettről kiderül, hogy megrögzött antiglobalista tüntető, robbantgató terrorszervezetekkel trafikál, s nemcsak a koslató férfiak odaadását, hanem az Interpol figyelmét is „élvezi”. Tehát nem (csak) erotikus könyvről van itt szó. A kerettörténet egy budapesti, fülledt-buja szalonból indul és egy francia börtön cellájában, illetve a magyar titkosszolgálat irodájában fejeződik be.

Az író a fő szál bontogatása közben szándékoltan pőre indulattal oszt ki egy-egy macsalit a kapitalista internacionalizmusnak, a profitéhes bankokráciának, az ezt kiszolgáló médiának, dühíti a modern szellemi rabszolgaság, a kultúra trágyában fuldoklása, „a taknyon csúszkáló zsurnalizmus”.

A nyelvezet szinte főszereplővé válik itt, no nem azért, mintha a posztmodern kánon mechanizmusa (text pour text) szerint működne a dikció, hanem egyszerűen azért, mert élvezetes, szórakoztató, életes, sok – az állat- és növényvilágból ellesett – mikrojelenséggel gazdagodunk, számos egyedi hasonlatban gyönyörködhetünk, gondolatfűzése szellemes, sohasem szürke, sohasem unalmas. A remek svádájú író erős marokban tartja a nyelvet (nyelvezetet), ennek nincs funkciója csak úgy, önmagában, nem burjánzik önállóan, elszabadulva, tumorként. Szerző ölni tudna egy jó hasonlatért, s ezek szinte mindig újak-újszerűek („bár szeretem benned / a buta libát, / nehezebben veszlek észre, / mint kihalt nyelvben / a beszédhibát”), egyediek, soha nem hallottak („annyira kapzsik, hogy elvennék a vaktól a tapintást”). Metafórái naturalisztikusak, érdesek-nyersek, sok bennük a falusi életből, a parasztudvar mindennapjaiból vett apró megfigyelés:„lassabban telik az idő, / mint lakatlan háznál / a derítő”. Az író belecsempészte regényébe az erotikus verseit, száz „herefullánkját” is. Rabja mindenféle ékességnek, s kíméletlen az éktelenséggel szemben, sokszor önmagát is megsebzi. Egyik-másik vénségszapuló verse Csokonai zseniális Dorottyáját idézi fülünkbe: „Lábad köze / tízezer Marsnak / volt diadalkapu / Mígnem / száraz lettél, /mint a lőporszaru”.

Életismerete mély, világlátása karakán, fantáziája színes és élénk, képei sajátosak, erősek, története nyűgben tartja a figyelmet. Mi kell még az olvasónak ahhoz, hogy birtokba vegyen egy regényt?

(Puli Kiadó, 2009) 

Duna-part, 2009. december